avagy a diák mint a tanár legfélelmetesebb ellenfele?
Még egyetemista voltam, és egy háromhetes helyettesítést vállaltam el egy nagyvárosi középiskolában.
„Zsuzsa, nagyon vigyázzon, mert maga nagyon fiatal. Ezek majd mindennel megpróbálkoznak, de ne hagyja magát. Legyen nagyon szigorú, mindjárt az első perctől fogva. Csírájában fojtson el minden kísérletet a rendbontásra, és akkor majd rájönnek, hogy magával nem lehet packázni. Jól jegyezze meg, ha nem félnek magától, akkor nem lesz tekintélye, és nem fog tudni rendet tartani. Nekem elhiheti, mert én már kísértem vissza a tanterembe az óráról zokogva kirohanó kolléganőt. Neki is az volt a baja, hogy nagyon összeereszkedett a gyerekekkel, aztán a fejére ültek. ...
avagy: Hát ez tényleg borzasztó. Itt állandóan mindenki mindenre panaszkodik. Elviselhetetlen. :)
„Ez rettenetes. Kibírhatatlan. Már megint. Állandóan. Felháborító. Neked is? Nálad is? Nem tudom, meddig mehet ez még így. Bezzeg régen. De hiába, manapság ez már így van. Ja, majd pont én. Még jó, hogy nem …, Igen, de … Mit képzelnek ezek? ”
Csak két problémám van ezzel.
Ha igaz, hogy az életem minőségét a hozzám legközelebb álló öt ember életszemlélete határozza meg, akkor nagyon nem mindegy, hogy kikkel veszem magam körül, illetve én kinek az ötfős referenciacsoportjában foglalok el egy helyet.
Ha követésre méltó tanár vagyok, akkor előfordulhat, hogy több diák életszemléletére is befolyással ...
avagy lássuk végre, mi az, amit meg tudok változtatni
Az előző posztban ugye ott hagytuk abba, hogy nem pazarlom az energiámat olyan helyzetek és emberek mindenáron való megváltoztatására, amikre és akikre nincs hatásom. Az összes megmaradó energiámat így végre arra tudom fókuszálni, amire kell:
Tudok NAGY DOLGOKAT ELÉRNI A KIS BELSŐ KÖRÖMÖN BELÜL . Össze tudom ide gyűjteni azokat az embereket, akik szívesen elfogadják tőlem, amit adni tudok,
Ha most csak a szakmai életemre gondolok, itt van néhány belsőkörös, „ingyen letölthető”, de annál nagyobb hatást kiváltó ötlet:
Frissen, üdén, mosolyogva megyek be az órára, hogy a diákjaim azt érezzék, vártam, készültem a velük való találkozásra. ...
Akik ismernek, tudják, hogy békés, higgadt ember és tanár vagyok. Na jó, néha, nagy ritkán azért engem is sikerül valamivel kiakasztani. Ha valaki elég kitartóan keresgél a volt diákjaim között, biztosan talál olyat, aki majd tanúsítja, hogy őrá egyszer alaposan rádörrentettem. „Irgum-burgum, vaskalap”.- mondtam. De inkább azért azt is csak így, felkiáltójel nélkül, nehogy nagy törést okozzak a lelkében.
Ez a hozzáállás nyilván a személyiségemből is adódik, de nagy részben tudatos döntés eredménye. Eldöntöttem ugyanis, hogy boldog és szabad ember leszek. A boldog és szabad ember pedig nem dühöng, nem elégedetlenkedik, nem panaszkodik, mert akkor ...
avagy: a jó pap holtig tanul, a magamfajta boldog tanár meg a megboldogulásig :)
Imádok képzésekre járni.
El sem tudom mondani, milyen nagy élményt jelent, amikor egy-egy konferencián, workshopon, vagy tréningen a tudást, a kreativitást, a szellemet máshol el nem érhető koncentrációban kapom. Ráadásul olyan nagytudású és karizmatikus emberek szájából, akik már megengedhetik maguknak, hogy szerények legyenek.
Ezek a kérdések segítenek nekem abban, hogy a tanulási folyamat összes lépcsőjét végigjárjuk szépen, fokozatosan, míg a legalsó szinttől, a tudástól eljutunk a legfelsőig, az értékelésig.
Egy: A hortobágyi húsos palacsinta, amely ugyan autentikus japán ételnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető, remekül meg tudja menteni a legreménytelenebbnek látszó helyzetet is.
Történt egyszer, hogy kedves ismerőst vártam vendégségbe. Mivel tudtam, hogy rajong a japán konyháért, gondoltam, meglepem egy komplett japán vacsorával.
avagy: akkor most hogyan is tanítsak úgy, hogy megértsék?
Ahogy az előző posztból kiderült, már nagyon tudatosan törekszem arra, hogy a tananyag nehézségét a diákok szemszögéből ítéljem meg, és hogy a tanítási folyamatot is az ő tempójukhoz igazítsam.