• avagy a diák mint a tanár legfélelmetesebb ellenfele?

Még egyetemista voltam, és egy háromhetes helyettesítést vállaltam el egy nagyvárosi középiskolában.

„Zsuzsa, nagyon vigyázzon, mert maga nagyon fiatal. Ezek majd mindennel megpróbálkoznak, de ne hagyja magát. Legyen nagyon szigorú, mindjárt az első perctől fogva. Csírájában fojtson el minden kísérletet a rendbontásra, és akkor majd rájönnek, hogy magával nem lehet packázni. Jól jegyezze meg, ha nem félnek magától, akkor nem lesz tekintélye, és nem fog tudni rendet tartani. Nekem elhiheti, mert én már kísértem vissza a tanterembe az óráról zokogva kirohanó kolléganőt. Neki is az volt a baja, hogy nagyon összeereszkedett a gyerekekkel, aztán a fejére ültek. Szóval, csak keményen.”

Hát, halljátok, így utólag visszagondolva életem első főnökének biztató szavaira, csodálom, hogy nem fogtam menekülőre a dolgot. Csak remélni tudom, hogy az azóta végzett sokszáz tanítványom között többen vannak az olyanok, akik ezt – velem együtt - szerencsének tartják.

A jótanácsok súlya alatt gyakorlatilag egy világ omlott össze bennem.

A világösszeomlást megelőzően ilyennek képzeltem leendő tanári szerepemet:

Én egy lelkes hadvezér vagyok, aki a tudásért vívott csatában a harcmezőn  a harcostársai előtt lovagolva buzdítja őket a helytállásra.

Ehhez képest, a főnökömtől hallottak alapján a következő kép jelent meg lelki szemeim előtt:

Én, a nagy hadvezér tök egyedül állok a csatamezőn. Velem szemben, a csatatér túloldalán egy csomó névtelen-arctalan katonákból álló csapat, az ELLENSÉG. Van köztük néhány hangadó, ők kezdik a támadást. Erre a többiek is vérszemet kapnak. Egy emberként támadnak. Valahogy azért az utolsó előtti pillanatban mindig megtorpannak, mert meglátják a rangjelzésemet, de azért soha nem lehetek biztos a győzelmemben.

Miután a sokkból felocsúdtam, lassan kezdtek visszatérni az épeszű gondolataim.

De hiszen nekem eszem ágában sincs legyőzni senkit! És engem ki a csuda akarna legyőzni? És főleg miért? Miért kellene nekem egy osztálynyi tizenévest ellenségnek tekinteni? Vagy akár csak egy-egy „hangadót” közülük?

Hiszen megtanultam, hogy a viselkedés mögött mindig a kiváltó okot vagy az elérni kívánt célt keressem, és aszerint reagáljak rá. 

Csodálkoznék, ha akár csak egyiküknek is az lenne a kifejezett célja, hogy engem bántson.

Azt már annál inkább el tudom képzelni, hogy magára szeretné irányítani a figyelmet – az enyémet vagy a többiekét. Mert kamasz, mert bizonytalan önmagában, mert keresi a határait, mert tele van kérdésekkel, amikre válaszokat keres.

És mert még nem tanulta meg, hogy hogyan tegye mindezt diplomatikusan, felnőtt módjára, hát teszi, ahogy tudja. Provokál, határokat feszeget, - a katedra egyik oldaláról nézve –szemtelenkedik vagy fegyelmezetlenkedik.

Én meg azért állok a katedrának azon a bizonyos oldalán, mert azt választottam, hogy ezt megtanulom „kezelni”.

És engedtessék meg nekem, hogy ezt úgy tegyem meg, ahogy az az én habitusomnak megfelel. Olyan módon, ahogy önazonosnak tudom magam érezni.

Nem fogok alanyi jogon nekem kijáró tekintélyre hivatkozni, nem fogok vérengzeni, megszégyeníteni, őrmestert játszani, kollektíve büntetni, egyeseket és beírásokat osztogatni, büntetésként dolgozatot íratni, majd a sikertelen dolgozat miatt egyedül a diákokat okolni, majd a szülőknél bemószerolni őket. Tartok tőle, hogy sokan hozzá tudnátok még tenni ehhez a sorhoz, ha visszagondoltok saját diákéveitekre, vagy a másoktól hallott rémtörténetekre.

Nyilván sokan vannak olyanok is, akik hisznek a fenti módszerek sikerében. Én nem tartozom közéjük. Én Pécsi Rita gondolatait továbbgondolva abban hiszek, hogy a kamaszkor leginkább a születéshez hasonlít. Hosszú, mindkét fél számára megterhelő folyamat, de nem ez a vajúdás a lényege. A lényege az, hogy a végén egy csodálatos, új ember születik.

És így már nem félelmetes, hanem várakozás- és örömteli a folyamat.

És nekem, mint középiskolai tanárnak megadatik, hogy ebben a változási folyamatban kísérője és segítője lehetek.

Én tehát a „problémakezelési” módszereimet is ennek a szerepnek megfelelően választom meg.

A csatatér helyett a tantermet sokkal inkább egy edzőteremnek képzelem, ahol a vendégeimet nem legyőzni akarom, hanem megnyerni.

Megnyerni az ügynek – az én esetemben annak, hogy még  jobban akarjanak tudni angolul -, de leginkább önmaguknak. Hogy legyenek álmaik, céljaik, higgyenek magukban.

Higgyenek abban, hogy az a káosz, ami most a fejükben, a testükben és a lelkükben van, majd egyszer kitisztul, elmúlik, és akkor igenis nagy szükségük lesz arra, amit ezekben a zavaros időkben mégiscsak magukra szednek.

Én velük együtt várakozással tekintek az új ember megszületésének elébe, és örömmel konstatálom, ha bármilyen apró, pici fejlődést érzékelek.

Az én edzőtermemben mindenki célt keres magának. Személyi edzőként segítek, hogy célravezető edzéstervet dolgozhasson ki.

Megmutatom, hogy milyen tevékenységekkel tud a célja felé haladni.

Gyakran dolgozunk párban és csapatban.

Meghallgatjuk mindenkinek a véleményét, ötletét, tanulunk egymástól, mert mindenki, kivétel nélkül, egyformán értékes és tehetséges. Lehet, hogy nem azon a szeren, amin éppen gyakorolunk, de attól még elismerésre méltó, ha tud önmagánál egy picit mindig jobb lenni.

És mivel mindenki a saját tempójában, a saját céljáért dolgozik, nem kell keménykednem. Megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy a saját lelkemnek megfelelő stílusban nyugodtan, kiegyensúlyozottan irányítom a munkát, és mosolyogva figyelem az újjászületés apró jeleit.