avagy: a jó pap holtig tanul, a magamfajta boldog tanár meg a megboldogulásig :)
Imádok képzésekre járni.
El sem tudom mondani, milyen nagy élményt jelent, amikor egy-egy konferencián, workshopon, vagy tréningen a tudást, a kreativitást, a szellemet máshol el nem érhető koncentrációban kapom. Ráadásul olyan nagytudású és karizmatikus emberek szájából, akik már megengedhetik maguknak, hogy szerények legyenek.
Mivel Budapesttől 100 km-re lakom, és a képzéseket általában a fővárosban rendezik, engem minden egyes alkalom, egy kis költői túlzással élve, egyben turistává is tesz. Megtervezem a túraútvonalat, belepakolom a hátizsákomba az egy napi hideg élelmet, vastag pulóvert, esernyőt, ha netalán elromlana az idő, szandált arra az esetre, ha mégis kánikula lenne.
Amikor ugyanis, általában szombaton, általában hajnali fél 6-kor, elindulok az állomásra, ez még nem tudható pontosan.
Ilyenkor azzal szoktam magamat ösztökélni, hogy ha csak egyetlen érdekes gondolatot fogok is hallani, akkor már megérte a strapát.
Szerencsére azonban elmondhatom, hogy nagyon kevés egygondolatos képzésben volt részem. Jellemzően inkább gondolatdömpingeseket sikerül kifognom.
Ezek a gondolatok pedig bennem nagyon jó táptalajra találnak. Mire este bedöcög a vonatom az állomásra, már alig várom, hogy gépközelbe kerüljek, és nekiállhassak végre továbbfejleszteni a nap során hallottakat. Ilyenkor végigböngészem az összes feljegyzett linket, kikeresem és ízlelgetem az új fogalmakat, trendeket, közben újra és újra elcsodálkozom, hogy milyen fantasztikus mennyiségű tudás van már a neten felhalmozva, és aztán hamarosan beindulnak a saját ötleteim is.
Ez a feldolgozási folyamat napokig tart. Ilyenkor próbálom az újdonságokat beilleszteni az agyamban meglévő információk közé. Folyamatosan pörgök, ötletelek, kipróbálok, újratervezek. Végül sikerül valamit létrehoznom, ami egy a konferencián hallott ötleten alapul, annak szellemiségét képviseli, megfelel az aktuális trendnek, de végső soron mégis csak az én agyamból pattant ki. Igaz, néha kicsit sárga, kicsit savanyú, de az enyém :)
A sikerélmény persze újabb szárnyakat ad, vagy aki röpködés helyett jobban szeret talajt tudni a lába alatt, nyugodtan elképzelhet duracell-nyusziként is, néhány hónapra újratöltve.
Boldogtanárságomnak pedig éppen ez az egyik magyarázata. Mármint az, hogy folyamatosan igyekszem magam újratölteni. Hiszen motivációra nemcsak a diáknak van szüksége. A tanár éppúgy sikerélménnyel működik. Az én sikerélményeim nagyjából kétféle forgatókönyv szerint szoktak működni.
Kitalálok valamit, azt megvalósítom a suliban, és ha jól működött, nagyon boldog vagyok.
Kitalálok valamit, azt megvalósítom a suliban, és nem úgy működik, ahogy elképzeltem. Ez az az eset, amit – kicsit morbid módon - úgy szoktam megfogalmazni, hogy a műtét sikerült, csak sajnos a beteg meghalt. Nos, szerencsére a mi szakmánkban azért (ennyire) nem végzetes a dolog. Elcsépelt duma, de én tényleg a kudarcaimat is tanulási lehetőségként értelmezem és értékelem. Ha másképp nem megy, majd én gyártok magamnak sikerélményt. Kihívás! – így már mindjárt izgalmasabbnak hangzik, nem? Ezért már érdemes másnap is suliba menni, és kíváncsian várni, ma vajon jobban sikerül-e megoldanom a helyzetet.
Így aztán tényleg nem is emlékszem olyan alkalomra, amikor a stressz vagy a kiégés bármelyik tünetét produkálva jöttem volna ki egy óráról, mondván, hogy nekem elegem van, én ezt nem csinálom tovább.
Ha valami nem sikerült, annak nyilván oka van. Ok persze ezerféle lehet, és ha ügyesen keresek, a körülményeimben találok is jónéhányat. Csak ugyebár nem azért feccolom magamba a sok energiát, töltöm magamba a sok okosságot a képzéseken, hogy egy vállrándítással elintézzem: én ugye, kéremszépen, tehetetlen vagyok, ezek a gyerekek már csak ilyenek, ez az oktatásügy már csak ilyen, erre nem is érdemes több szót fecsérelni.
Nem, nem és nem. Szakképzett és folyamatosan továbbképződő tanár vagyok, aki nem éri be kevesebbel, mint a tőle telhető legtöbbel.
A saját értékemet nem a fizetésemben mérem. Számomra az értékemet az adja meg, hogy sikerül-e minden nap, minden órán tennem valamit azért, hogy az alatt a 45 perc alatt mindannyian, a diákjaim is és én is fejlődjünk egy kicsit.
Hitem szerint így lesz a képzéseken hozzámadott értékből a diákok életéhez hozzáadott érték, ami aztán végső soron az én életemet is gazdagítja. Ennél jobb bizniszt el sem tudok képzelni.
