avagy

• Lehet, hogy nem is a te tárgyad most a legfontosabb dolog az életükben?

• Sőt, horribile dictu, lehet, hogy nem is az iskola most a legfontosabb dolog az életükben?

Nem, nem, nem! Az ki van zárva! Vagy mégis lehetséges?

Egy korábbi bejegyzésemben adósod maradtam a tanári szemléletmódomat befolyásoló harmadik hátrányommal.

Hadd kezdjem megint egy kis magánéleti eszmefuttatással, ami aztán természetesen szakmai tanulságba fog torkollani.

Ja, hogy ezzel lelőttem a poént?!  Mindegy, aki ismer, úgyis tudja, hogy olyan vagyok, mint Móricka, akinek mindenről AZ jut eszébe. Annyi különbséggel, hogy nekem konkrétan mindenről a tanítás.  Párszor eljátszottam már a gondolattal, mihez is kezdenék, ha megnyerném a lottó ötöst. Az ezirányú esélyeimet természetesen jelentősen növelné, ha lottóznék, de azért álmodozni még lehet.  Szóval a nagy terv, hogy bejárnám a világot, megtanulnék még néhány nyelvet, aztán hazajönnék és tanítanám őket. Jó, mi?

Na de térjünk vissza a hátrányos helyzetemhez.

Itt az ideje, hogy töredelmesen bevalljam, én jó családból származom. Ezalatt azt értem, hogy a szüleim békében és egyetértésben éltek és neveltek fel engem a két testvéremmel együtt. Biztonságban éltem a hétköznapjaimat és mindkét szülőmmel egyszerre az ünnepnapokat. Szóval ebben is jól elkényeztetett az élet. Ergó, nagyon sokáig el sem tudtam képzelni, hogy egy diák élete másmilyen is lehet.

És most ugorjunk jónéhány évet. Képzeld magad a következő képbe:

Hétfőn reggel 8-kor ülsz a padban –fázósan, kókadtan, hiszen a fél hatos vonatot kellett elérned, hogy beérj nulladikra, még nem reggeliztél, és éppen azt próbálod az ablakon kifelé bámulva és közben a könnyeidet nyelve felfogni, mit is jelent az rád nézve, amit a szüleid tegnap este bejelentettek. Most akkor melyikük költözik el és hova? És te melyikükkel leszel? Maradsz vagy mész? És a tesód? És a kutya? Meg persze a suli. Főleg a barátok.  Ez utóbbiak pedig most éppen rajtad röhögnek, ugyanis a tanár már harmadszor szólított fel, hogy olvasd fel a házidat, de te a FÜLEDEN ÜLSZ. NEM MÉLTÓZTATSZ ODAFIGYELNI. VÁROD, HOGY KÉRVÉNYT NYÚJTSANAK BE.  DE AMÚGY NEM KÖTELEZŐ ÁM MINDENKINEK IDE JÁRNI.

Ismerős helyzet? Sajnos, ma már nagyon is el tudom képzelni, hogy egy diák élete ilyen másmilyen is lehet, mint az enyém volt. Mondjuk olyan, hogy – mint az előbb lefestett tanulónak – éppen válnak a szülei. Vagy már elváltak, és mindkét szülője éppen új életet próbál felépíteni. És mondjuk ez a tanuló karácsony napján tőled kér pénzt, hogy elmehessen a nagymamához, mert a szülei közül egyiküknél sincs számára hely. Vagy mondjuk az egyik szülője éppen haldoklik. Vagy mondjuk a diáklány az előző heti abortuszának rémképét próbálja az ablakon kifelé bámulás közben feldolgozni. Vagy mondjuk, csak úgy mellesleg megemlíti neked, hogy nem akar tovább élni.  Vagy mondjuk látszólag minden rendben, de mint kiderül, csak azért szárnyal az órádon, mert ott érzi magát biztonságban. Mert a szünetben a többiek szünet nélkül piszkálják a rendes viselkedése, a szorgalma vagy a kevésbé menő ruhái miatt.

Hidd el, könnyebb lenne a szívem, ha azt mondhatnám, hogy bárminemű egybeesés a valósággal csakis a véletlen műve lehet. De én mind ismerem azokat a fantasztikus diákokat, akik mindezeket ép ésszel túlélték. Igaz ugyan, hogy eközben nem mindegyiküknek lett színkitűnő a bizonyítványa.

De most őszintén, el tudsz képzelni olyan forgatókönyvet, amelyben te, a magad felnőtt teherbírásával ezen terhek bármelyikét egy vállrándítással lerázod magadról, azért hogy zavartalanul tovább tudj csüggeni a tekinteteddel a  képletekkel / évszámokkal / nyelvtani szabályokkal / stb teleírt táblán? Hogy nem írja felül az összes addig létező gondolatodat, tervedet, álmodat a megoldhatatlannak tűnő tragédia, amellyel szembesültél? Nehéz ám megtalálni a future perfect continuous értelmét, amikor éppen ez a bizonyos jövőd van rommá zúzva.

És hogy megadjam a keretet a mai történetnek, hadd mondjam el, én hogyan igyekszem ezt a hátrányomat leküzdeni. Többek között úgy, hogy megosztottam veled ezeket a felismeréseimet. Ezáltal is tudatosítom magamban újra és újra, hogy nem szabad magamból, az én élettörténetemből, tapasztalásaimból, erősségeimből és gyengeségeimből kiindulva megítélni a rám bízott embereket. Szándékosan írok embereket és nem csak diákokat, hiszen mi, diákok és tanárok ugyanannak a színdarabnak a szereplői vagyunk. Mindannyian cipeljük a hátunkon a saját zsákunkat. Az egyetlen különbség, hogy mi, tanárok, tanultunk arról, hogyan kell jól gyermeket nevelni. Őket viszont senki sem tanította arra, hogy hogyan kell jól felnőni.

Így tehát „ez a mi munkánk; és nem is kevés”

De mondj nekem még egy szakmát, ahol (napi 6 tanórával számolva) az életed során 2.008.800 percet kapsz arra, hogy a példamutatásoddal, emberségeddel, empátiáddal, pozitív kisugárzásoddal, egyszóval a puszta létezéseddel nyomot hagyj  emberek életén.

Hogy megadd azt az egy jó szót, azt az egy együttérző vagy összekacsintó tekintetet, ami ugyan nem szerepelt az óravázlatodban, sem az érettségi vizsgakövetelményekben, de valakit mégis kiemelt a reménytelen helyzetéből.

Aki talán ennek az egyetlen momentumnak köszönhetően elindul felfelé, és majd egyszer, amikor már újra elég erős lesz hozzá, megtanulja a present perfectet is.