• avagy: lehet, hogy a tárgyadat nem is olyan könnyű megérteniük? 

Nem, nem, nem! Az ki van zárva! Vagy mégis lehetséges?

Nemrégiben hasított belém a felismerés, hogy én tulajdonképpen jelentős hátrányokkal kellett, hogy megküzdjek a pályám során.

Méghozzá rögtön hárommal.  Ezekből ma kettővel foglalkozom, melyek közül minimum egy, szerintem, a kollégáim többségét is sújtja.

Itt van mindjárt az első:

Rólam  már zsenge gyermekkoromban kiderült, hogy jó nyelvérzékem van. Anyukám szerint már három évesen hangosan méltatlankodtam, amikor a rádióban valaki helytelenül használta a magyar nyelvet. Ezért aztán az első adandó alkalommal beírattak németszakkörre, ahol csak úgy ragadtak rám a szavak, mint a kosz. Nyelvtanulói karrierem további állomásait versenyeredmények is díszítették (oroszversenyeken általánosban országos 4. gimiben OKTV országos 5.) A gimiben aztán angolul is tanulhattam, és az akkori kor lehetőségeihez képest igyekeztem abból is mindent kihozni. Innen ugye már egyenes út vezetett a nyelvtanári pályához.

És ha mindez nem volna elég, második hátrányként, ráadásul még jó képességekkel megáldott gyermekeim is születtek, akik könnyen felfogták a tananyagot, főleg, ha nyelvekről volt szó, és könnyen meg is tudták tanulni – gyakorlatilag a hagyományos értelemben vett tanulás nélkül.

Ja hogy ez mind csodálatos dolog?

Igen, feltéve, hogy az ember nem gondolja úgy fiatal tanárként, hogy ez a természetes. Mert akkor nagy-nagy hátránnyal indul a tanári pályán. Márpedig én sokáig hittem így, hiszen nem volt sajátélményű tapasztalatom az ellenkezőjéről.

Konkrétan úgy gondoltam, hogy minden diák reggelente már alig várja, hogy elindulhasson az iskolába, kizárólag azért, hogy megtanulhassa tőlem az én tárgyamat, amit persze a kisujjából fog kirázni. Elsőre meg fog érteni mindent, sőt, okosan megfogalmazott kérdéseivel folyamatosan arra fog ösztönözni, hogy még többet és többet osszak meg az én csodálatos tudásomból. Aztán hazamegy a meleg családi fészekbe, és egész délután a tárgyamat fogja tanulni, hiszen ez egyrészt intellektuális élvezetet jelent a számára, másrészt pedig tudja, hogy enélkül semmire sem fogja vinni az életben. És természetesen minden egyes diák, egyformán, kivétel nélkül.

Jó, persze azért ennyire naiv én sem voltam, ezzel csak azt akarom mondani, hogy igazából fel sem merült bennem, hogy ez másképp is lehetne. Hiszen nekem az angol könnyű. Érthető. Pofonegyszerű, hogy mi a különbség a present perfect és a simple past igeidők (és kedves kollégám, ide most kérlek, helyettesítsd be a saját szakodat és a saját vesszőparipádat) használata között, de a diáknál  MÁR MEGINT SE KÉP SE HANG. „MIT NEM LEHET EZEN ÉRTENI?”-kérded. „MÁR EGY CSOMÓSZOR ELMAGYARÁZTAM”.

Könyörgöm! Hát hogy nem lehet érteni, hogy mit nem lehet ezen érteni?!

Ha most csak a legátlagosabb tanulóra gondolunk, aki semmilyen részképesség-zavarral nem küzd, nincsen sajátos nevelési igénye sem, mégis mire alapozva feltételezzük, hogy nyelv-, töri-, matek-, földrajz-, info- vagy akármilyen más zseninek született?

Miből gondoljuk, hogy ugyanolyan srófra jár a diák agya, mint a tanáré?

Miből gondoljuk, hogy neki ugyanolyan egyértelmű minden, mint a tanárnak? Aki azért ezt a szakot választotta, mert ebben volt jó világéletében? És azóta is ezt gyakorolja napi 6-7 órában.

Hát ez volt az én egyik aha-élményem. Hogy nem szabad magamból kiindulnom. Ehelyett inkább azt kell feltételeznem, hogy a diákjaim többségének alapból nehéz az én tantárgyam.

• Nem értik meg elsőre, néha még másodikra sem.

• Lehet, hogy már az alapoknál elakadtak, mert nem értik, hogy mit hablatyolok össze.

• Vagy semmi motivációjuk hozzá, hogy megtanulják, mert nem látják a hasznát, vagy mert még korábban valami kudarc elvette tőle a kedvüket.

Ha pedig gond van az alapokkal, akkor hasztalan próbálkozom a házépítéssel.

És hogy hogyan igyekszem a hátrányomból előnyt kovácsolni?

Bizony meg kellett tanulnom „lemenni kutyába.” Ha csomószor elmagyaráztam, és még mindig nem érti, akkor elmagyarázom csomó+egyedszer is. Csak valahogy másképp. Szétszedem elemeire, aztán újra felépítem. Úgy, hogy megértse. És motiválok, hogy megértse, miért is lenne az neki fontos, hogy megtanulja. És megtanítom tanulni, hogy könnyebben menjen. 

Ugyanis ez a szakmám. Ezt tanultam, és tanulom folyamatosan, hogy minden nap egy kicsit jobb legyek benne.

És tudom, hogy ez így ömlesztve kicsit sok és kicsit túl elméleti.

Szívesen elmondom, hogy a gyakorlatban mit is értek ezalatt. Mivel azonban az  előbb alapozást említettem, nem szeretném csak úgy összecsapni, így inkább egy külön posztot szentelek neki. (Félrevezetésként az erről szóló poszt címében a panda és a szaké kapcsolatát fogom felvetni)